Egyszer régen, még gyermekkoromban olvastam Rudyard Kipling meséjét, arról, hogyan szelídítette meg az ember a farkast, s lett belőle a kutya.

A vad kutyát vonzotta, az étel illata, közelebb jött a barlanghoz, ahol az asszony húst főzött, és megkérdezte tőle nem kaphatna-e ő is egy kicsit. Az asszony adott neki egy csontot, és a kutya mohón felfalta. Aztán, mivel még éhes maradt, a kutya kért még egyet, de az asszony feltételt szabott: "Vad erdőnek vadja, segíts az uramnak vadászni, és őrizd ezt a barlangot éjszaka, és én annyi sült húst adok neked, amennyire szükséged van." A kutyát megnyerte az étel ígérete, és az asszony hangja, ezért a fejét az asszony ölébe hajtotta, és elfogadta az ajánlatot.
            Én két husky tulajdonosa vagyok. Egy idősebbé, Lédikéé, és egy fiatalabbé, Lanáé. A velük való együttélés arra késztetett, hogy átírjam gyermekkori meséim, s azt hiszem valahogyan így kezdhetném:
A vad kutya egyszer az ember barlangjának közelében járt, ahol meglátta az embert sírni. Odament hozzá s megkérdezte mi a baj. Az azt válaszolta: "Olyan egyedül vagyok, a többi ember sokszor nem ért meg, olyan nehéz vadásznom, s őriznem a családom is közben... nagyon nagy szükségem lenne egy hű barátra." A vad kutya mivel olyan jó szívű volt, megsajnálta az embert, és azt mondta: "Én a vad erdőknek vadja megszelídülök, s itt maradok veled. Segítek neked vadászni, s őrzöm barlangod. Hű társad leszek jó időkben, s rossz időkben. Cserébe azonban oszd meg velem otthonod, s ételed, hogy mindig melletted lehessek." Az embert megnyerte a kutya ígérete, s hagyta, hogy a fejét az ölébe hajtsa, s elfogadta az ajánlatot. Attól kezdve sosem volt már magányos...
Sokat gondolkoztam azon mit is írhatnék a kutyáimról, mi lenne az amit kiemelnék, s leginkább jellemezhetném vele őket, de arra jöttem rá, hogy azzal mondanék el legtöbbet, ha azt mutatnám be mit is jelentenek ők nekem.
 Mikor Lanát elhoztam az édesanyja mellől még nagyon picike volt. Nagyon bátran viselte. Csak este kezdett el sírni. Mindenki azt mondta, hagyjam kinn, ne törődjek vele, pár nap múlva megszokja,és nem fog többet sírni. Nem bírtam ki, ki kellett mennem hozzá. Mikor meglátott, aprókat nyüsszögve sietett hozzám. Leültem a kis pokrócára, ő pedig az ölembe ült, majd két kicsi kört róva letelepedett, s egy sóhajt követően azonnal mély álomba merült. Ott virrasztottam a kicsinyke szuszogó teste felett és néztem milyen nyugodtan alszik, mennyire bízik bennem, s elhiszi, hogy ha én ott vagyok nem érheti baj. Azt hiszem akkor éreztem meg először, hogy attól a perctől kezdve, hogy elhoztam én tartozom érte felelősséggel, megtanított rá milyen aggódni valakiért a nap minden percében,akár ott van mellettem, akár kilométerek választanak el tőle.

Most, hogy próbálom összeszedni a gondolataimat, és keresek egy történetet, melyben leírnám, mennyire vigasztalt a jelenlétük jövök rá, hogy amióta megvannak nem is voltam boldogtalan. Nem azért mert nem lett volna rá okom... de a szeretet melyet már csak a kutyáim puszta említése ébreszt, elhomályosítanak minden rossz emléket. Az, hogy reggel farok csóválva és orron nyalással ébreszt bennünket, s ezzel már is széppé teszi a napunkat, vagy hogy TV nézés közben a mellkasomra teszi a fejét, s időnként rám pillant, tudatva, hogy itt vagyok, neked vagyok itt csak hálássá tesz. De az, hogy séta közben megáll és megvár, vagy ha hívom visszajön hozzám, hogy nem hagy el...ezzel ajándékoz meg igazán,mert azt az érzetet kelti bennem, hogy elég értékes vagyok neki ahhoz, hogy ne hagyjon el, és vagyok olyan jó ember, hogy képes szeretni. Ettől valóban többnek érzem magam, s azzal, hogy elhiteti velem, jó ember vagyok, igyekszem eszerint élni és másokkal szemben is viselkedni. Hát ezt jelenti nekem a kutyám... ezt jelentik nekem a kutyáim, ilyenek ők.

Karl Ágnes                                                      Ez a cikk a Nordi 2007/4. szám, XI. évf.-ban jelent meg.

Oldalmenü
Diavetítő
Naptár